Üdvözöllek benneteket!
Ma kevésbé “futballozok”, bár, ha végigolvassátok a bejegyzésemet, akkor azért mégis megcáfolom magam.
A minap kérdezték tőlem a városban, hogy vajon miként élek itt messze az otthonomtól. Erre mit mondhat az ember? Azt vágtam rá, hogy kiválóan! Bár azért azt túlzás lenne állítani, hogy változatosak a napjaim…
Hétfőn jövök vissza a csapathoz, és ettől a pillanattól kezdve szinte végig a pályán vagyok. Nem, nem azért, mert egy munkamániás pacák lennék, hanem azért, mert sok feladat köt ide.
A délelőtti tréning után a szakmai stáb tagjaival ütjük el az időt, majd megrendelem a kajámat. Itt eszem a pályán, az irodámban, Zsuzsi néni pedig gondoskodik rólam: hozza a kávét, rendet rak utánam, sokkal több ő, mint egy szertáros! A délutáni foglalkozás előtt összeírom a napi edzésprogramot, vagy ha taktikai megbeszélés van, akkor dvd-t nézünk előbb a stáb tagjaival, majd a fiúkkal.
A meccs napon délelőtt Székely Tibi barátommal rituális szertartásként zajlik. Pontban fél tízkor érkezünk ki, ezt követően megkapjuk a kávénkat Zsuzsa nénitől, és a készülékben már ott vár ránk az aktuális ellenfél utolsó meccsének dvd-felvétele. Ezt szételemezzük, én mondom a magamét, Tibi pedig jegyzetel…
Szóval, reggel 8-ra jövök, este nyolc kilenckor megyek haza a pályáról. Leszámítva a csütörtököt, amikor haza tudok tépni a családhoz.
Nem ideális állapot ez, tudom, olykor aggódnak is értem. Este, amikor beszélünk, csak nevetnek rajtam, hogy “Apa 12 órát tölt a stadionban, aztán hazamegy, majd focit néz a tévében”… Gyakran megkapom, hogy miért bámulok inkább valami filmet, vagy mondjuk mesét… Bár azt azért otthon szoktam a kicsivel…
Na, így él egy futball edző, akinek 250 kilométerre lakik a családja.
De Szombathelyt megszerettem, megértem az ittenieket, amikor mindig szeretettel beszélnek a városukról. Jó itt lenni, tényleg.
Most megyek, mert vár a délutáni kávé, Zsuzsi néni által szervírozva 🙂
Hajrá Hali!
Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.